Gyermekkori első nagy szerelmem Andersen meséjéből a Hókirálynő volt. Később majd írok még erről, hogy most miért és hogyan. Addig is nézzétek velem diafilmen.
Tegnap a bekacsintó szerencséről írtam és említettem a buszos véletlenünk. Olyan volt az egész, mintha nem is velünk történt volna. Haladtunk a garázs felé, az esélytelenek magabiztos nyugalmával. A Tilos rádióban már tíz perce búcsúzkodott a műsorvezető, a harmadik utolsó számot játszotta, amikor odavetette, hogy előző nap figyelt fel rá, hogy az életnek van egy fajta álomszerűsége. Dáviddal összenéztünk és megállapítottuk, hogy na igen... Az van.... Jött a negyedik utolsó szám és mi beértünk, majd kb 5 perccel később már dolgunk végezvén jöttünk kifelé és kicsit más megközelítésből, de éreztük, hogy igen, az életnek van valami álomszerűsége.
Hétfő óta bennem van az érzés, hogy nem, nem agyalok, nem nézek a dolgok mögé egyszerűen csak szemlélem őket, ahogy jönnek s talán ez a nézőpontváltás teszi az egészet álomszerűvé. A héten arra jöttem rá, hogy a dolgoknak, az életnek tényleg van egy álomszerűsége. Nem szabad ráfeszülni egy-egy dologra és megjelenik előttünk... Ha nem is integet majd, de remélem, legalább kikacsint ma a toronyszoba ablakából.
Képzeljétek, néha ide is bekacsint a szerencse. Tegnap némi star wars jellegű szerencse ért este. Ma a meló kapcsán volt olyan szerencsénk, hogy valami hihetetlen. Mekkora az esély megtalálni egy buszt napközben, amikor a garázsban csak kb 20 busz van (250 helyett)? Szinte semmi, de nekünk sikerült. S reggel, meg délután láttam nagyon jó fotókat. :-) Komolyan. Szóval most az a helyzet, hogy keveset beszélek, keveset agyalok és többet figyelek... Csak legyen minden, de minden kicsit jobb. :-)
Éppen most olvastam a FB üzenőfalamon, egy ismerősöm rakta fel: "Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti:
nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok
lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány
szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal
meghosszabbodik az életünk." (Paulo Coelho) Elhiszem, hogy ez így is van... Én így érzem... S te?... Így belegondolva annak köszönhetően, hogy ismerem hetekkel hosszabb lett az életem és az övé is. Jó lenne még pár hetet ráhúzni. ;-)
S ha már idézetek: "Soha ne feledd, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, ahogy az emberek gondolják, hanem a félelem. A gyűlölet is szeretet, csak épp fejtetőre van állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem. A szerelemben kitágulsz - a félelemben összezsugorodsz. A félelemben bezárulsz - szerelemben kitárulsz. Ha félsz, kételkedsz; ha szeretsz, akkor bízol. A félelemben magányos vagy, a szerelemben viszont te eltűnsz, ezért a magányosság kérdése fel sem merül."
Jajj francba, már megint ez a nyafogás. De a legszebb gondolat tegnap előtt éjjel volt. Felmerült az ötlet, hogy Krisnás zenére kellene dolgoznunk, mert mennyire jó és elképzeltem, hogy micsoda vallások közötti összefogás lenne. Gondolj be, krisnás zenére dolgoznak a buddhisták a keresztényeknek... Egész éjjel karácsonyi reklámokat raktunk. S ha jobban belegondolok... már volt olyan éjjel - kis túlzással - hogy krisnások és a buddhisták együtt dolgoztak a keresztényeknek (a zsidókat most nem keverem bele, de lehetne...)
Na a végére egy viccet is találtam: - Ma játszották a régi, közös számunkat a rádióban és eszembe juttatta kettőnket... - Ma kutyaszarba léptem az utcán és eszembe juttatta kettőnket... :D
Azt hiszem, többet kellene aludnom... Leépül az agyam vagy percről-percre feltalálom a spanyol viaszt. Egyik sem jó igazán. De nem ám. :-) Viszont így legalább van mára egy könnyedebb hozzászólás is... :-)
A hétfő az a nap, ami a legkevésbé kedves vagy szép nekem. Főleg azokat a heteket nem szeretem, amikor legalább 2-3 hétfő is követi egymást. Ez a mai hétfő is eléggé hétfő, de erős mentsége van rá: annak kell lennie. Holnap viszont nincs mentség, nem lehet ezen a héten több hétfő. A múlt hét... OMG. Legalább két hétfő is volt benne; az egyik tegnap... A várakozás, hogy menjünk dolgozni, előtte edzés, előtte munka azaz semmi alvás. Olyan volt ez, hogy péntek este elmentünk melózni, de azt gondoltuk, hogy na szép, megint egy kibaszott hétfő, menjünk haza és aludjunk, szóval kicsi munka után hazamentünk és aludtunk. Ezután pedig jött a szombat, nem a tervezett időben és nem a tervezett módon, de melózni kezdtünk. Pontosabban kerékcsere és meló volt a program, majd pedig meló és meló. Hajnalban végeztünk, reggel pedig órákon át az egyesületi papírokat készítettem elő délutánra; majd pedig jött az edzés, edzés és edzés. Így az alvás kimaradt a vasárnapból. Jött a kulcskeresés, mert persze a dojo előtt ácsorogva derült ki, hogy a kulcsom bizony máshol van. Talán a vonaton maradt, talán a suliban. Később kiderült, hogy a suliban maradt, az irodaasztalon. Ez úgy derült ki, hogy alvás helyett visszamentem a suliba kulcsot keresni, már csak azért is, mert azon a csomón vannak a lakáskulcsaim is. S végül egy kis melóba végződött az este és hétfő hajnalban aludtam végre el, ájulásszerűen. Nem emlékszem, hogy a párnára leért volna a fejem. Ez az álom semmi másról sem szólt, mint barátokról, akikkel megváltozott a viszonyom. Egyik barátommal most érzem csak, hogy jó lenne újra, de újra barátoknak lenni. Hiányzik a barátsága, remélem, neki is az enyém, még akkor is, ha volt köztünk egy kis feszültség. Azt hiszem, nem fogjuk bántani egymást, butaság lenne valakit azért bántani, mert szeretni is tudnánk. Ez is egy ilyen kulcskérdés. Úgy tűnik, mostanában ilyenek jönnek velem szemben. Ha az érzelmeimről van szó, ha a munkáról, iskoláról, edzésről. Mostanában a kulcskérdések azok, amik elém kerülnek, mint valamiféle kis ördöglakatok. Általában megoldom őket, de néha pofára esek és nem sikerül. Volt ilyen a minap is, de hát ez van. A legnagyobb feladvány még bennem, de lassan összeáll a kép. Idővel pedig újabb feladványok jönnek, igaz más-más.
Vannak dolgok, helyzetek vagy éppen érző lények, melyek megvárnak. Pop-pom is ilyen Picur életében. Háááááááát... mindig megvárhatja. Ilyen a barátság s megannyi más dolog is ilyen. Az előttünk sorakozó feladatok, a megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák. Pontosabban ezek együtt mind lehetőségek. A lehetőségek, hogy fejlődjünk, tovább lépjünk, haladjunk. Az élet haladás, a múltba révedés és a jövő kutatása, fürkészése pont annak a lehetőségét veszi el, hogy a jelenben legyünk, csak itt és csak most. Próbáljuk ki, jó lesz!!!
Hüpp-hüpp-hüpp Barba-trükk kb ennyit mondott Barbapapa, mielőtt valami mássá lett. Barbapapa kutatásaim szerint a pom-pom félék családjába tartozik. Szóval ilyen átváltozós Barba-trükkös időszak van most. Amiről azt hittem, hogy semmivé lesz, abból valami lett, majd olyan semmi, ami örökre az emberbe ég. Szombaton a héven hazafelé azon gondolkodtam, hogy miért tolunk ki az idősebbekkel és miért adjuk át nekik a helyünket? Ha többet sétálnának és többet állnának a lábukon egészségesebbek lennének, nem kapnának csontritkulást, stb. Ezzel szemben a fiataloknak sokkal több pihenésre lenn szükségük, főleg a kisgyerekeknek vagy a fizikai munkát végzőknek. Miért nem nekik adjuk át a helyünket? Na de mindegy is. Egy Barba-rajz szerű átváltozás minden napra jut mostanság. Pénteken az estém változott át, szombaton néhány képzet lett más valamivé. Ki tudja mi lesz még?! Várom a hétfőt, de kb annyira, mint a halálra ítélt az utolsó vacsorát követő hajnalt. S közben dübörögnek a jó dolgok is, csak egyszerűen nem veszem őket észre vagy csak elmennek mellettem. Balázs Fecó énekelt ilyet, hogy "te is elmész mellettem, én is elmegyek melletted és visszafordulni nincs idő". Legyen már idő visszafordulni. Csókolom. Lassan itt a nyelvvizsga, semmi alvás és sok önelemzés után... Nem lesz könnyű, de legalább hősies küzdelmem vívhatom kb három órán keresztül a feladatokkal. A napokban nem tudom hogyan, de érezhetően változik minden, de minden és nem tudom, mi is lesz. Persze a mindig változásban lévő jövő az, ami majd megmutatja, hogy mi
is lesz itt és ott, kint és bent. Szóval neki indulok, arccal a jövőnek,
vállalva a kihívásokat még az oly biztos bukás tudatában is. Van-e
szebb küzdelem annál, amelyik reményekkel sem kecsegtet? Ugye, hogy
nincs. Legyen szó egy kedves lányról vagy egy nyelvvizsgáról. S ha már itt tartunk, a jó öreg Facebook azt mondta, nem olyan régen (egy hónapja?), hogy azon a héten pénteken találkozom a nagy Ő-vel. Egyes nézetek szerint a shift + kis ő kombináció következtében találkoztam is vele. S kizártnak sem tartom, hogy létre jött egy valódi találkozás a valódi nagy Ő-vel azon a pénteken. Csak az élet olyan egy szemét, hogy nem címkézi fel az embereket. Basszus. Tényleg felszállt arra a villamosra, amire én nem? Tényleg akkor ment ki a boltból, amikor én éppen befelé tartottam? Akkor nézett oldalra, amikor a szemébe nézhettem volna? Ó jajj. Isten hozott "Ted Mosby"-érzés. Megjegyzem a "yes"-érzés jobb volt, ha már itt tartunk. Szóval az élet nyugodtan címkézhetne mindenkit vagy legalább az általam felrakott címkék váljanak valóvá. Ebben akár ki is egyezhetünk. Hm, na gyorsan változzon ilyenné ez a világ, mondom is a varázs szavakat: "Hüpp-hüpp-hüpp Barba trükk!!!"
Az ölelés furcsa állat, sosem ott bújik elő, ahol várnád, remélnéd. S ezzel szemben meg-megjelenik váratlanul ott, ahol magyarázat sincs rá. Úgy születik, hogy a tér kiszorul az emberek közül. Az ölelés legalább négy karral bír, de a lehetséges karok száma végtelen. A minap 300 karú ölelést láttam, ijesztően nagy. Legalább két fajtája létezik: az egyik gyakori válfaja az "ingyen ölelés" a másik valószínűsíthetően a "nemingyen ölelés". Jellemzően ez utóbbi ismerős emberek között generálódik, míg az előbbi teljesen idegenek között. Bele gondolni is furcsa, hogy miért van ez így. A szeretet is furcsa kis állat. Bennünk lakik, melegséget áraszt, jó esetben mindent átjár, hacsak más állatkák meg nem mérgezik. Ilyen mérgező például a féltékenység. A szeretet ha egyedül van elporlad gyakran és más buta kis állatkák veszik át helyét. A szeretet, ha más emberekben lakozó kis szeretet-állatkákkal találkozik megerősödik és életre kell. Jó volt a mai reggel, talán akkor is, ha az idő ostoba folyamában csak egy kicsi zárvány marad, egy emlék. De remélem, hogy több is lesz ennél. A bizonytalanság viszont buta kis állatka. Míg az ölelés akkor bújik elő, ha ketten vagy többen így-úgy helyezkednek, addig a szeretet akkor él igazán, ha több és több szeretet-állatka együtt van, kapcsolódik egymáshoz. Ezzel szemben a bizonytalanság ostoba egy állat (nem is ka). Egyedül van, képzeteket gyárt és csodálkozik, hogy a valóság nagyon más... Képtelen az elfogadásra. Ilyen kis állatkák irányítják minden napom, napunk. az egyik is, másik is az orrunknál vagy inkább szívünknél fogva vezet. Valamelyik közben a szemünk is eltakarja, hogy ne is lássuk, hogy milyen irányba megyünk... Milyen irányba megyünk? :-)
Hát legutóbb írtam kicsit a rókáról és az egérről. Ma nem éreztem így magam, sőt jobbára sehogy sem éreztem magam. Viszont megláttam őket és ha már nálam volt a gép, hát csináltam egy fotót... A róka és az egér... :-) A jövő mindig változásban van, ami nem meglepő. Ilyen dolog ez. Ma hetek óta a legfontosabb, de legalábbis a legveszélyesebb levelet küldtem el s mégsem lett belőle katasztrófa. Legalábbis levélváltás szinten biztosan nem.
8.22 Ma ismét jól látszik, hogy mindig és minden változik. S most egyszerre több dolog is. Biztató jel, hogy ma eszembe jutottak a dolgok. Pl a netbank jelszavam, ami igencsak hasznos. :-) Mától kicsit más a meló is, szóval változásban minden...
15.43 Kissé fáradt vagyok. Ürességet érzek, ami lehet csak a jógacsára hatása. Majd holnap kiderül, most aludni fogok. Álmomban remélem, látni fogom a valóságot, mert ébren nem látom. Talán tényleg megfordult minden, talán ha becsukom a szemem és beleesek az álmok hívogató, mély szakadékába akkor minden máshogy lesz. Csak szeretnék mindent látni vagy legalább egy-két dolgot, de azokat legalább élesen, pontosan. Legyen így vagy legyen úgy, legyenek ezek a dolgok jók vagy rosszak. Az imént láttam egy rajzot és ha látok egy rajzot, hát beleképzelem magam. Valamiféle egér voltam egy róka előtt, szürkén és ostobán. S mit hoz a sors? Pontosan ez történt már a való életben, percekkel később. Kissé sajnálom, hogy mindég minden más. Néha nem tudok ácsorogva beszélni, ahogy néha nem tudok ülve nem elaludni. Ma a kettő közül az egyik ment. Ilyen ez.
Az úgy kezdődött, hogy a könyv pont akkor, pont ott nyílt ki. Márpedig olyan véletlen, hogy a csalafinta rókakölyke felé nyújtott könyv véletlenül pont az azonos című mesénél nyíljon ki: nincs. Ez az a fajta véletlen, amibe szinte mindent bele lehet magyarázni. Most mégsem ebbe magyarázok bele, inkább a zöld macska. Ez most nem egy olyan "yes"-es szombat este volt, mint legutóbb. Bár a lehetősége fel lett kínálva, de végül megette az a fránya zöld macska. Sebaj, legalább ostobán kapaszkodhattam az elmúlt, el sem jött percekbe még egy rövidke ideig. Kezdődik is egy belső monológ (dialóg?), kérdezem magamtól: "Hát hülye vagyok én?" S jön is a válsz azonnal: "Az ám!". Semmi baj amúgy, hiszen még alig egy nap és jön az őszinteség szökőárja és az majd megtisztít mindent, maga alá gyűri a buta kis feltevéseket. A hiú remények helyébe pedig a valóság zord realitását veti partra. Kiderül, hogy olyan magasságokban vagyunk, ahol már ebből semmi sem érződik vagy éppen annyira nem, hogy a képzetek Atlantiszával együtt süllyedünk a mélybe. Kíváncsian várom. Felkészültem, a nyugágyam levittem a partra, a búvárszemüveg a kezemben már látom az első, óriási hullámot közeledni és nagy levegőt veszek. Lesz, ami lesz, én mélyen a szemébe nézek. S hogy mi lesz? Talán már holnap megtudom, talán majd pénteken s az is lehet hogy csak egy bő hét múlva. Ez van, a csalafinta rókakölyke zöldbe öltözteti a macskákat és vöröslő ködbe a jövőt. :)
Néha elszaladnak a pillanatok, hogy segítsenek világosan látni, mit és hogyan rontottunk el vagy éppen mit és hogyan kell tennünk azért, hogy minden, de minden megessen velünk, minek meg kell esnie. Jobbra és balra fordulok, esetlen vagyok és ostoba. Talán csak azért, mert félek. S miért félek? Mert a változás jobbára semmi, de semmi bátorítást nem foglal magában. A változás ha jó is, nem jó. S mikor látszólag sem jó, hát akkor, akármi is lehet. Minden tervünk szertefoszlik, mind-mind az enyészeté lesz, apró darabjaira hullik. S közben sehol sincs vége, a változás régi terveinket maga alá gyűri, de új és új terveket szül örökkön. Az ember figyelmet akar, elismerést, sikert avagy ha jobban megnézzük csak törődést, szertetet és azt, hogy ő is törődni tudjon valakivel és szeretni azt. Az ember zseniális és a kutyákat, mint szerethető és szeretni képes társakat vette maga mellé, mintegy emberpótlékként. Egy barátot, aki genetikailag szeret minket, akárkik is vagyunk, bárhogy is bánjunk vele. S cserébe az élet ugyanezt várja el mitőlünk s ez nem is olyan nagyon könnyű. Szeretni egymást. Jobbra és balra fordulok, esetlen vagyok és ostoba. Talán csak azért, mert félek. Közelebb van, mint gondoltam (úgy látom most) és távolabb, mint amit bejárni képes vagyok. Kicsit paradox, de tényszerű. Most itt állok. Közelebb van, mint gondoltam és tényleg nagyon-nagyon végtelenűl messze. Érzékeny és félénk, visszafogott, de közben óriási ugrásokra is képes. Hideg fejjel dönt az érzelmekről (?) miközben a felszín mindent beborító álarca mögül figyel. S én? Egyszerűen csak jobbra és balra fordulok.
Reggel, mint keddenként általában edzettünk s ezúttal Fürti san vezetésével-segítségével, ami nagyon jó volt, természetesen. Lesz még ilyen, reméljük. :-) A mai nap képe, főleg a hátralévő időszakra utazás közben rajzolódott ki előttem. Pont olyan volt, mint maga az utazás távolodva Budapesttől. Ma csak egy üres és magányos vagonként száguldottam át a napon. Csak a semmi zakatolt végig a fülembe. Nem volt ez ám rossz, de a délelőtt után már igazán jó sem. A régi máv vonatok kerékpár tároló vagonjában ülni (hazafelé) egyszerre volt furcsa és érdekes érzés. Fapadló van a lábaink alatt, rácsos ablakok, plafonról lelógó kampók (elvben a kerékpároknak, de azok nincsenek) és nagy, tehervagonokra jellemző oldalsó tolóajtók. A börtönvonat és az amerikai road moviekat idéző hangulat keveredik folyamatosan. A rákosrendezői állomás képe tökéletessé tette ezt az érzést. Emlékeztek a Guernica című képre Picassotól? Na a tegnapi és a mai nap együtt ilyen volt. Átsuhant rajta némi jó, felcsillant a remény. Ahogy Picasso képén is ott van egy kicsi virág a borzalom közepette, e napokon nekem is csak ennyi jutott. Borzalom és egy reményt keltő kicsi virág, egy apróság, semmi több.
˙˙˙ƃɐlıʌ ɐ ɯǝlǝʌ ʇlnpɹoɟƃǝɯ Komolyan. Hát nem tudom, volt egy pillanat - hetekkel ezelőtt - amikor ránéztem, egymásra néztünk és én tudtam, ha itt és most nem is, de valahol valamikor igen. Talán egy párhuzamos világban, talán ebben, talán ma már, talán csak holnap. Szóval megfordult velem a világ és most jól is van ez így, akkor is, ha csak semmi, de semmi lesz, hát még akkor, ha valami. Egyik éjszaka azt énekelte a rádió, hogy:
"Vinnélek, jól tudod, de nem tudod, nem is vállalod, indulnék, indulnék, ha egy utat, csak egyet tudhatnék,"
Talán a képzelt riportból van ez, nem tudom, de abban a pillanatban benne volt ez is, úgy hiszem. De tényleg, hogyan mondjam el? :-) Lassan bekúszik a Fórizs óra valósága, itt és most. Pinokkió az ő növekvő orrával és azzal, hogy lassan-lassan minden semmivé lesz, az élet csak önmagáért való, céltalan rituális cselekvéssé változik. De mindeközben látok egy-egy célt, tudom, hogy melyik nem oly régi percbe feszülnék bele, oldódnák föl benne és gondolnám tovább. Ha léteznek párhuzamos világok azt úgy képzelem el, mint amik ebből a világból építkezve születnek egy-egy újragondolt helyzetből kisarjadva. Amit itt nem tettem meg, ott igen; amit itt csak elképzeltem az a képzelet egy másik világban tett lett, stb. Na tessék, ismét messzire mentem, olyan messzire, hogy talán vissza sem találok.
Még mindig szombat. A nap témája, sőt a nap fő témája a "csend". Bár szentül hiszem, hogy minden hagnban ott a csend, de az előadásra szánt egy órában ezt nem tudtam megvalósítani, megmutatni. S a csend iránti vágyam vagy valami egyéb ok este a "néma csönd" című film felé sodort. Ez a film azért érdekes, mert bekerült abba a három filmből álló csoportba, melyeken sikerül elaludnom. Az első ilyen film ötévesen fordult elő, akkor a mozizást ébren a harmadik percig bírtam. A második filmről szintén alig-alig van valami emlékem, de az már biztos, hogy nem gyermekként esett meg velem. S ez volt most a harmadik fillm. De most őszintén, mi mást is csinálhat az ember a sötét moziteremben jobbján egy kedves ifjú hölggyel (az aváson kívül), ha unalmas a film? Úgye, hogy semmi, de semmi mást. :-)
A film után viszont megtalált a "yes" érzés, ha nem is úgy, mint a Wayne világában, azaz, hogy "az enyém lesz, ó yes!", hanem csak úgy, hogy "ó igen". De mi is történt? Szögezzük le, eléggé jól éreztem magam. Ez biztos. Viszont a nagy tervek, amikkel ennek a napnak nekiindultam a semmibe hullottak, darabjaikra estek szét, hogy valami más alakban újra összeálljanak. Nem tudtam rápillantani az óriási, fejünk felett átsuhanó meteorrajra, pedig legalább egy kívánságot képes lettem volna mondani... Most csak elmondom magamban s ha valóság lesz belőle, itt mesélem el elsőként. ;-)
Úgy volt, hogy szuper előadással készültem erre a rendezványre. Minden jól is ment, csak a helyszínen bömbőlt a zene, amit kihangosítva sem tudtam elnyomni. Végül bemutatóztunk és videókat néztünk. Borzalom volt. Főleg azért, mert jó lehetett volna. De van tanulság, legközelebb minden feltételt meg kell szabnom, ha előadásról van szó. A csend például egy elég fontos (s eddig azt hittem, egyértelmű) feltétel.
Viszont a rendezvény alatt sok érdekes dolgot tapasztaltam meg. Ismerős arcok, de főként ismeretlenek, mind vidám és magamutogató. Ingyen ölelések ezrei. A legérdekesebb jelenet, amikor elvonult mellettünk egy kicsit halálnak öltözött valaki. S felmerült bennem, hogy na igen, neki kellene "ingyen ölelés" táblát fognia. Majd eltelt kb 10 perc és már egy ilyen táblával a kezében sétált. Szóval a program vidám volt minden átgonolatlansága és szervezetlensége ellenére is. Mivel fantasztikus VIP karszalagom volt, vissza mehettem volna vasárnp is, de éjjel egy kedves ismerős levágta rólam ezt a szalagot, de ez már egy másik történet.
